Tegnap otthon voltam.

Jó volt látni a helyet,ahol születtem,ahol éltem.

Bennem él,minden zegzugát a szívem mélyén őrzöm.

Éppen Karácsonyt ünnepelt a téren a lakóközösség.

Éppúgy,mint régen,gyerekkoromban.

Csak a fenyő már jóval nagyobb,de még ma is éppen azt a fenyőt díszítik.

A képen néhányan azok közül,akikkel együtt nőttem fel.

Ez volt az öröm,ami ért.

Minden más amolyan öregbítő pillanat volt.

Azt hiszem,apámnak már csak pár napja van hátra.

Már nincs magánál, nincs egyetlen tiszta perce sem.

Nem tudom,mikor következik be,de számára már megváltás lesz.

Szerettem volna,ha segíthetek abban,hogy méltósággal fogadja,de ez már lehetetlen.Görcsösen ragaszkodik mindenhez,ami az anyagi világhoz köti.

Ezért szenved.

Imádkozni nem akar,sehogyan sem tudtam rávenni.

Azt mondta,nincs isten,mert ha lenne,nem szenvedne ennyit.

Én meg úgy gondolom,a halált is ki kell érdemelni.

Át kellene gondolnia az életét. Lezárni a múltat,mindazt ,amivel fájdalmat okozott ,és megbocsátást kérni. Ha ez nem megy ,nem jön a lelkéből,akkor legalább az ima erejével.

Reménytelen.

Nehéz órák,napok jönnek.

"Az ember nem mondhatja, hogy sötétségben él,

míg elvesztett szerettei világítanak a csukott szem mögött.

Csak a szeretet, a halál egyetlen ellenszere képes megállítani az Időt,

s átmenteni az elveszítettet egy érinthetetlen és rejtett örökkévalóságba."

(Szuromi Pál:Jelek egy arcon )