"Jonathan hosszú időre megfeledkezett a világról, amelyből jött. Ahol a raj él, amelynek tagjai makacsul nem akarnak tudomást venni a repülés öröméről, hanem örökkön-örökké csak arra használják a szárnyukat, hogy a zsákmányra ráleljenek és megverekedjenek érte. Hébe-hóba egy pillanatra mégis felvillant benne az emlékük.
Eszébe jutottak azon a reggelen is, amikor az oktatójával repült, és egy sor, törzshöz húzott szárnnyal végzett dobott orsó után a parton pihentek.
- Hol van mindenki, Sullivan? - kérdezte hangtalanul.
Már tökéletesen használta az egyszerű telepatikus módszert, amellyel itt a sirályok, rikoltozás és vijjogás nélkül, megértették egymást. - Miért nem vagyunk többen? Ahonnan én jöttem, ott...
-...sirályok ezrei éltek. Tudom - Sullivan megrázta a fejét.
- Szerintem erre az egyetlen magyarázat az, Jonathan, hogy te olyan madár vagy, amilyen millió között egy ha akad. Legtöbbünk nagyon lassan jutott el idáig. Egyik világból a másikba kerültünk, olyanokba, amelyek csaknem pontosan azonosak voltak az előzőkkel. És mi rögtön elfeledtük, honnan jöttünk. Nem érdekelt az sem, hová tartunk, éltünk a pillanatnak. Van fogalmad arról, hány életet éltünk le, míg egyáltalán eszünkbe jutott, hogy a lét többet jelent a puszta táplálkozásnál, verekedésnél vagy a rajban szerzett hatalomnál? Ezer életet, Jon, vagy tízezret! És újabb száz élet után kezdtük sejteni, hogy létezik olyasmi, mint a tökéletesség. Majd megint száz kellett hozzá, hogy rájöjjünk: létünk célja e tökéletességet elérni és továbbadni. Ugyanez a szabály érvényes ránk most is, persze: az dönti el, milyen lesz a következő világunk, hogy mit tanultunk meg a mostaniban. Ha mit sem tanultál, a következő világod pontosan ugyanolyan lesz, mint ez itt. Ugyanezekkel a korlátokkal és ólomsúlyokkal küzdesz majd.
Kiterjesztette a szárnyát, a szélbe fordult.
- De neked, Jon - mondta -, egyetlen alkalom elég volt. Neked nem kellett ezer életen át tanulnod, hogy elérhess ide. "