Faludy György Szonett Rezgő ezüst elnyúlt fantomja, mélán nyöszörgő éji szellő szürke karma: feltépte régi sebemet, majd némán elszállt s vágyammal itt hagyott magamra. Szerelmi seb, sugározz tiszta fényt rám, vérforrásom te légy s az élet napja, mély árok, hol elnémult filomélám fájdalmam alá puha fészkét rakja. Legyen szívem szédült zsongása mézem, ha majd a vadvirágok közt kinyúltam, s szépséged helyett lelked leng fölébem. A kis csermely meg okkersárgán surran, hol párás parti fűcsomók tövében vörös vérem a vándor vízbe csurran.
