Te tetted ezt velem! – hallom a fülemben a vádló hangot, amint ezt egy blogos társunk vágta a napokban egy másik társunk fejéhez. Mármint azt, hogy keserű, vádaskodó és durva hangnemben a másikat vádolja azért,mert most nehézségei támadnak. Valóban ilyen egyszerű lenne? Kiszolgáltatottai volnánk a galád környezetnek, és szomorú fintorral a szánk sarkában vennénk tudomásul sanyarú sorsunkat, amit mások alakítottak így? Vagy inkább dühtől szikrázó szemekkel ugranánk vádlottaink torkának, amiért „ezt tették velünk”? Ha jobban meggondolom, ezt illetően is mi döntünk. Való igaz, hogy a velünk kapcsolatban álló emberek, események hatással vannak ránk, de hogy mit kezdünk ezekkel, az már mind-mind a mi döntésünktől függ. Csak események vannak, mindenki a maga módján éli meg azokat. Az pedig, hogy mi dönthetünk, csodálatos felismerés! Ugyanakkor sokak számára rémisztő is lehet, hiszen egyben azt is jelenti, hogy felelősséget vállalunk saját magunkért, és ezentúl nem mutogathatunk másokra, mint az óvodás kisgyermek: ő volt az, én nem tehetek semmiről. Én azt tartom, hogy mindazokra az élethelyzetekre, amikkel szembetalálkozunk, tudatosan vagy tudat alatt szükségünk van, különben nem teremtettük volna meg őket. Azok az erőfeszítések, feladatok pedig amik ezzel együtt járnak leckék, akárcsak az iskolába járó kisdiákok esetében. Aki ezeket a leckéket nem oldja meg, hanem a tanítónénit szidja amiért ilyen nehéz helyzetbe hozta őt, az nem csak a fejlődéstől fosztja meg magát, hanem saját teremtő erejéről mond le, arról, hogy megismerhesse az élet sokszínűségét. Tehát az ártatlan áldozat szerepét is választhatjuk, aki önként épít maga köré börtönrácsokat és önként mond le „hatalmáról”, vagyis arról, hogy maga irányítsa életét, de akár vállalhatjuk is a felelősséget, amiről nem árt ha tudjuk, hogy akkor bizony nem érdemes bírálni sem a körülöttünk lévőket, sem magunkat, egyszerűen csak próbáljuk meglátni az új lehetőségeket mindabban ami történik velünk, mire tanít minket, mire hívja fel a figyelmünket? És persze szárnyaljunk szabadon! Választhatunk. Mindig.
