Az ember felfedezi gazdagságát, amikor ajándékaiért Isten eljön hozzá. Attól félek, lemegy a nap, mielôtt még észrevenném, s az áldozat ideje elmúlik. Te vagy az, ki a nappal fáradt szemére az éjszaka fátyolát vonod, hogy megújítsd tekintetét az ébredés friss gyönyörűségében. Mikor a régi szavak kihalnak nyelvemen, új melódiák törnek elô a szívembôl; s ha a régi nyomok elvesztek szemem elôl, új világ tárul fel elôttem csodáival. Ez az én gyönyörűségem, hogy így várok, s nézgelôdöm az útszélen, hol az árnyék és fény egymást űzik, s hol a nyár nyomába az esôs idô lép. A fény aranyporrá törik szét minden felhôn, s pazar bôségben szórja szét a drágaköveket. Örömfátyol húzódik levéltôl levélig és mérhetetlen vidámság. Az ég folyói átlépték partjaikat, s szerteszét özönlik az örömár. A gyenge is lehet félelmetes, mikor ôrjöngve próbál erôsnek látszani. A fáradt vándortól, kinek kenyerestarisznyája kiürült, még mielôtt útja végére ért; kinek ereje kimerült; végy el szégyent és szegénységet s újítsd meg életét, mint ahogy a virágét megújítod a jóságos éj leple alatt. Világosság, ó, hol van a világosság? Gyújtsd meg azt a vágyakozás égô lángján! Ha szívem kemény és kiszáradt, lepj meg engem az irgalom záporesôjével! Nem jutott el hozzád az üzenet, hogy a virág a tövisek között királyi pompában s ragyogásban áll? Ébredj, ó ébredj! Ne hagyd az idôt hasztalanul tovatűnni! A fény benn táncol az életem szívében; a fény belekap szerelmem húrjaiba; az ég megnyílik, a szél pajkos vadsággal száguld, kacagás fut végig a földön. Ha te nem szólsz hozzám, némaságoddal töltöm meg a lelkem, s elviselem azt is. Csendben maradok s várakozom, példát véve az éjszakáról, mely csillagfény mellett ünnepvárva virraszt, s fejét türelmesen, mélyen lehajtja. Rabindranath Tagore