Ádám naplója: HÉTFŐ Lassanként belátom, a hétköznapokat csak azért teremtették, hogy az ember a vasárnap unalmát kiheverje. Tagadhatatlan, hogy ez eredeti ötlet, mert erre előttem még senki sem gondolt. Mindez vigasztal és felbátorít arra, hogy naplómat tovább folytassam. A hosszú hajú megint felmászott a tiltott fára. Göröngyökkel dobáltam, amíg csak le nem jött. Azt mondja, azért ment fel, mert éppen senki sem figyelt oda. Azt hiszi, ez kielégítő mentség! Milyen különös logika! A "mentség" szóra nagyot nézett. Ez csodálatot keltett benne. És irigységet is. Valóban jó szó. Azt mondja, én nem tudok olyan jól mászni, mint ő, és csak azért ellenzem a dolgot. Végül is vele együtt fel kellett másznom a fára, hogy bebizonyítsam, belőlem sem hiányzik az ügyesség, de a bátorság sem. KEDD Azt meséli, hogy őt az én testem egyik bordájából alkották. Ezzel a mesével az a célja, hogy létezésének és egyéniségének a felelősségét reám hárítsa. Én nem érzem ugyan a bordám hiányát, viszont oldalamon ott van a sebhely, és ez gondolkodóba ejt. Annyi bizonyos, hogy minden részlet, amely Éva származására és múltjára vonatkozik, meglehetősen zavaros. Már ez maga is igen jellemző rá. SZOMBAT Tegnap beleesett a tóba, amikor nézegette magát benne. Mindig ezt teszi, ha idegen állatok nem figyelik. Majdnem megfulladt, és utána elmesélte nekem, hogy ez igen rossz érzés. Szívből sajnál minden teremtményt, amely a vízben kénytelen élni. Ezeket ő "halaknak" nevezi. Tudniillik a világért sem akarja abbahagyni azt az undok szokását, hogy a dolgokra neveket akasszon. Minden erőlködése persze teljesen kárba veszett, hiszen hiába hívja nevükön a dolgokat, akkor sem jönnek. Ebből a tényből azonban szánalmas logikájával nem tudja levonni a tanulságot. Teljesen mindegy neki, hallgatnak-e a dolgok a nevükre vagy sem - csak hívja őket továbbra is fáradhatatlanul. Tegnap este egy csomó halat fogott ki a vízből, és az ágyamba rakta őket, hogy felmelegedjenek. Sokáig figyeltem az állatokat, és egyáltalán nem vettem észre, hogy most jobban éreznék magukat, mint azelőtt. Csak sokkal nyugodtabbak lettek. Ha besötétedik, kidobom őket az ajtó elé. Nem akarok többé velük aludni, mert olyan hidegen nedvesek és kellemetlenül sikamlósak. Senkinek sem lehet kedve ezek közt aludni, különösen, ha az ember ilyen ruhátlan. VASÁRNAP Szerencsésen kibírtam valahogy. Éva naplója: SZERDA Már nagyszerűen megértjük egymást, és napról napra jobban összemelegszünk. Jó jel, hogy már nem igyekszik elkerülni engem. Úgy látom, mintha örülne a jelenlétemnek. Ez engem is boldoggá tesz. Igyekszem hasznossá tenni magamat, hogy fokozzam az elismerését. Egypár nap óta az állatok és tárgyak elnevezésének a munkáját teljeseri levettem a válláról. Szemmel láthatóan nagyon hálás ezért, mert a szellemi munka nem erős oldala, s így most könnyítek a terhein. Nem tud valami okos elnevezést kigondolni, még a legjobb akarattal sem, de azért nem éreztetem vele, hogy ezt a gyengeségét észrevettem. Amint megjelenik egy új teremtmény, azonnal elnevezem, nehogy kínos helyzetbe hozzam. Ezzel már sok baklövéstől megóvtam. Az én fantáziám nem olyan szegényes. Abban a pillanatban, amikor először meglátok egy állatot, már tudom, hogy mi lesz a neve. Nincs rá szükségem, hogy sokáig gondolkozzam. Mintha sugallatra tenném, már kiáltom is a megfelelő nevet, és valóban ezt csak sugallatnak lehet nevezni, mert egy másodperccel előbb még eszem ágában sem volt arra a névre gondolni. Egy állat alakja és viselkedése, úgy látszik, elég nekem ahhoz, hogy már tudjam, mi legyen a neve. Amikor például felbukkant a Dodó, Ő azt gondolta, hogy Drontó lesz a neve - a szemében láttam, hogy ezt gondolta. Rögtön tudtam, hogy rossz név, de én kíméletes vagyok. A legnagyobb tapintatossággal jártam el, nehogy megsebezzem a büszkeségét. Egészen természetes hangon, mintha kellemes meglepetés érne, és örömömben ujjonganék, nem pedig Őt akarnám oktatni, felkiáltottam: "No de ilyet! Ott jön a Dodó!" Aztán elmagyaráztam neki - persze akkor sem oktató formában -, honnan is tudtam, hogy az egy Dodó. Egy kissé sértődöttnek látszott, hogy én már ismertem ezt az állatot, Ő pedig még nem ismerte, mégis nyíltan csodált engem. Ez nekem persze nagy örömet szerzett, és még elalvás előtt is boldogan gondoltam rá. Lám, milyen kevés kell ahhoz, hogy bennünket boldoggá tegyenek, különösen akkor, ha tudjuk, hogy rászolgáltunk. CSÜTÖRTÖK Az első bánatom! Tegnap elkerült engem. Úgy látszik, nem akar velem beszélni. Először el sem akartam hinni, és csak valami félreértésre gondoltam, mert én nagyon szívesen vagyok együtt vele, és szeretem, ha beszél. Miért haragszik rám, mikor én semmit sem vétettem ellene? Végre megértettem, hogy ez valóban így van, és elhúzódtam. Leültem az erdőben egy magányos helyen - éppen ott, ahol először pillantottam meg Őt azon a reggelen. Akkor még nem tudtam, hogy Ő kicsoda, és ügyet sem vetettem rá. Most nagyon búsultam, mert minden - még a legcsekélyebb dolog is - rá emlékeztetett, és ettől igen nehéz lett a szívem. Azt sem tudtam, tulajdonképpen mi ez, hiszen egészen új érzés volt számomra. Ehhez hasonlót még sohasem éreztem, ezért volt olyan rejtélyes, hogy nem tudtam megérteni. Amikor besötétedett, nem bírtam elviselni a magányt, és az új kalibához mentem, amit magának épített, és megkérdeztem, mit vétettem ellene, és miképpen tehetném jóvá, hogy ne haragudjon többé rám. De Ő kikergetett az esőbe. Ez az én első nagy bánatom. VASÁRNAP Újra rendbe jött minden, és én megint boldog vagyok! Bizony, keserves napokat éltem át. Az éjszakákról nem is akarok beszélni. Nem szívesen emlékszem vissza erre, és hacsak lehet, még a gondolatát is elkerülöm.