Ha mindennap sütne a nap, ki ne kívánná az esőt?” (Japán közmondás) A kolostor lakóit hetekre elzárta a külvilágtól az első leesett hó. A hatalmas dombok és hegyek, melyek tarkították az amúgy unalmas tájat komor magaslataikkal, most egyszerre olyan gyengének és elesettnek látszottak, ahogy beborította őket a téli, hideg takaró. Azok a szerzetesek, akik úton voltak, nem tudtak visszatérni a kolostorba, és nem is mehetett el senki; a zord időjárás teljesen elvágta az amúgy is félreeső kolostort a világtól. Az öreg szerzetesek egyre-másra panaszkodtak az időjárásra, folyton csak azt mondogatták, hogy levertté és bágyadttá teszi őket, és hogy semmi energiájuk nem jut a napi feladatok elvégzésére a csontig hatoló hidegben. Egyedül Naga mester járt ki a kertbe. A tanítványok egyik nap követték őt, de majdnem nyomban visszafordultak, ahogy a kinti világ első fagyos lehelete megérintette arcukat. A fiatal szerzetesek látták, hogy Naga mester a befagyott tó előtt ül a hóban, és meditál. Odamentek mellé, de természetesen nem akarták megzavarni mesterüket, úgyhogy megvárták, míg befejezi. Mikor Naga felemelte tekintetét, már vacogtak fogaik, és reszkettek, mint talán addig még soha addigi életükben. -Hát nem csodálatosak a hópelyhek? – kérdezte tőlük Naga mester- Mindegyik más. Éppúgy, mint az emberek. Nem találsz közöttük két egyformát. A tanítványok visszaindultak a kolostor meleget és oltalmat adó falai közé. Nagát csak a vacsoránál látták újra. -Rohan ez a világ körülöttünk, legalább mi lassítsunk le néha. Nézzük az eget akár nyári éjszakákon, nézzünk akár mélán magunk elé meleg szobánk ablakából kitekintve esős őszi napokon, de mindig érzékeljük a környezetet magunk körül, és ne legyünk restek felfedezni a szépséget benne! Szemlélődjünk akkor is, amikor könnyek futnak végig arcunkon a csípős hidegben! Az életet lassan kell élni, máskülönben nem adtak volna nekünk ennyi időt rá. Sose sajnáljuk az időt, hogy gyönyörködjünk ennek a világnak szépségeiben – mondta Naga mester. köszönöm...
