A szív csodája Az emberekkel és a természettel való kapcsolatunkat hihetetlen szépség és elegancia jellemzi. Sokszor észre sem vesszük a legkülönbözôbb formában jelentkezô szeretetet, pedig benne van életünk nap mint nap megismétlôdô jeleneteiben. Ahhoz, hogy ezeket a mindegyre felénk nyújtott ajándékait meglássuk és el tudjuk fogadni, szükséges, hogy új értelmezését adjuk a szeretetnek, és ne úgy tekintsünk rá, mint különleges, romantikus, végzetes érzésre. A szeretet világában állandó a párbeszéd, a kifejezéseknek és a befogadásnak koreográfiája van. Ezenkívül meg-megszólal bennünk egy belsô hang és azt mondja: életem minden másodperce értelmes és határtalanul gazdag. Ha el akarjuk fogadni a másik embert úgy, amilyen, igen nagy kihívásnak nézünk elébe. Reményeink, félelmeink, szükségleteink, a bennünk élô vágy, hogy ellenôrzésünk alá vonjunk mindent, ami bennünk körülvesz, beleértve önmagunkat is, mind-mind akadályozni fognak minket. Az egyes ember a maga kis körében mutatott személyes példája által képes hatni a világra. A szeretet és a tudatosság természetünk lényeges elemei, mindig jelen vannak, csak az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e lerombolni az útjukban álló – leginkább csak a képzeletünkben létezô – akadályokat. Ha keressük a szeretetet, bizonnyal meg is találjuk majd. Legyünk türelmesek, szabaduljunk meg a negatív érzésektôl. A szeretet folyamatosan, állandóan jelen van, életet ad és életben tart valamennyiünket, holott errôl gyakran nem tudunk és meg sem értjük. A szeretet sokféleképpen megosztható: szavak, mozdulatok vagy szenvedélyek formájában, de ezt szolgálja az alkotás is, a zene, az irodalom, a film, a színház. A szeretetlenk olyanná kell válnia bennünk, mint a levegô, amelyet belélegzünk és kilélegzünk – így a szeretet mindörökre betölti majd az életünket. A nem tudatosan megélt szeretet könnyen eltorzulhat, a mások fölötti uralom eszközévé válhat, jutalom lesz belôle, vagy éppen büntetésképpen megvonható, attól függôen, hogy a másik viselkedése „jó” vagy „rossz”. Önmagunk szeretete különös módon annak az eredménye, hogy szeretjük a másikat. Szívünk melege, a magunk és mások iránti együttérzésünk messzire űzheti a felhôket, és mi ismét fellelhetjük igaz valónkat, amely szeretet, törôdés, nyíltság és melegség. Valahányszor azon erôlködünk, hogy elnyomjunk magunkban egy érzelmet, tulajdonképpen mindig az történik, hogy eltávolodunk önmagunktól, márpedig akinek nincs kapcsolata önmagával, annak nem lesz valódi kapcsolata másokkal sem.
