"Azt akarom, hogy szeressék a források csobogó vizét. Meg a nyár okozta repedéseket újra befedő árpavetések sima takaróját. Azt akarom, hogy magasztalják az évszázadok forgását. Azt akarom, hogy hallgatással és lassúsággal töltekezzenek, mint az érő gyümölcs. Azt akarom, hogy sokáig sírjanak gyászukban, és sokáig tiszteljék halottaikat, mert az örökség lassan száll nemzedékről nemzedékre, és én nem akarom, hogy édessége elvesszen útközben. Azt akarom, hogy hasonlatosak legyenek az olajfa ágához. Amelyik tud várni. És akkor majd érezni kezdik, hogy Isten hatalmas erővel megmozdul bennük, oly hirtelen, mint a széllökés, amely próbára teszi a fát. Ő vezeti el, és hozza vissza őket a hajnalból az éjszakába, a nyárból a télbe, az ígérkező aratásból a csűrbe rakott terméshez, az ifjúságból az öregségbe, s aztán az öregségből az új gyermekekhez. Mert miképpen a fáról, azonképpen az emberről sem tudsz semmit, ha életét szétszakítod folyamatában, ha változásaira darabolod. A fa nem mag, nem vessző, hajlékony törzs, majd végül kiszáradt rönk. Nem kell részekre bontani ahhoz, hogy megismerd. A fa az az erő, amely lassan magába öleli az eget. Akárcsak te, kis emberpalántám. Isten a világra hoz, nagyra növeszt, aztán sorjában vágyakkal, megbánásokkal, örömökkel és szenvedésekkel, haragokkal és megbocsátásokkal ajándékoz meg, s végül magához szólít. De te eközben nem vagy sem az a bizonyos iskolás gyerek, sem az a hitvestárs, sem az az aggastyán. Hanem az vagy, aki beteljesedik. És ha fel tudod ismerni, hogy az olajfa törzséhez jól odanőtt szélrázta ág vagy, akkor az örökkévalóságot fogod ízlelni változásaidban. És körülötted minden örökkévalóvá lesz. Minden, a daloló forrás, amely enyhíteni tudta atyáid szomját, a szemek csillogása, amikor szerelemesed majd rád mosolyog, az éjszakák üdesége. Az idő nem homokóra, amelynek homokja lepereg, hanem arató ember, aki kévét köt." Antoine de Saint-Exupéry: Citadella - részlet