Szegény az, aki nem tudja, mikor elég. (Japán közmondás) Naga mester egy nap a tanítványával útra kelt egy távoli kolostorba, hogy némi élelmet vigyenek az ott élő szerzeteseknek. A vidéken ugyanis hatalmas éhínség tombolt, és az amúgy is szegényes körülmények között élő embereknek lassan már tényleg semmijük nem akadt, amit megehettek volna. Napokig utaztak anélkül, hogy egyetlen lélekkel is találkoztak volna. Azután egyszer egy szűk ösvényen egy fiú jött szemben, aki apját a hátán cipelte. Látszott rajta, hogy teljesen kimerült, szinte az is nehezére esett, hogy kikerülje a szerzeteseket, amikor melléjük ért. Naga udvariasan köszöntötte, majd benyúlt a tanítványa zsákjába, és némi elemózsiát nyújtott át a fiatal fiúnak. Az az ösvény melletti fához ültette az öregembert, akit eaddig cipelt, és Naga mester térdéhez borult, és hálálkodott neki jóságáért és nagylelkűségét. A fiú azután az öregemberhez sietett, és átadta neki az élelmet, melyet az imént Nagától kapott. Nagáék tovább indultak volna, amikor a fiatal fiú ismét hálálkodni kezdett, és megfogadta, hogy amíg él, hirdetni fogja a mester nagyságát. -Nagy az az ember, fiam, aki nem veszíti el gyermeke szeretetét – mondta Naga, majd intett a szerzetestársának, és továbbindultak a nehéz, hegyi úton. Igazán rossz az a világ, ahol még a pokol ítélete is a pénzen múlik. A vagyon rontja meg az embereket körülöttünk. Akinek nincs, az a máséra ácsingózik, akinek van, annak őriznie kell mindenét, mert másnapra elveszítheti. A legjobb az, ha mindenből annyit gyűjtesz, amennyire szükséged van: sem többet, sem kevesebbet. Így meglesz mindened, de mégsem szúrsz szemet senkinek. Aki pedig nem tud adakozni abból, amilye van, az sosem fog boldogan élni ezen a földön. Mert sosem tudja átérezni igazán mindazt, amit a sors vagy a szerencse adott neki. Nincs gazdagabb ember annál, akinek sok igaz barátja van – mondta Naga mester.
